Annalany

shialabeowulf:

Read More

Rejtély, hogy miért akarta lefordítani az amúgy is angol nyelven használt Facebookom angol nyelvre az automatikus fordító, mindenesetre alapos munkát végzett a nevekkel a chatboxban.

Így lett az Évából Year, Magyar Ildikóból Ildikó English (???), A Zsoltból Psalm.

Tinédzserkoromban esküdöztem, hogy én bizony nem hasonlítok annyira anyukámra, mint ahogy a rokonok minden látogatás alkalmával tenyerüket összecsapva megjegyzik.
De persze, ahogy ez lenni szokott, amint külön háztartásba kerültünk, rájöttem, hogy szinte az összes jó, és rossz tulajdonságát magaménak tudhatom, mert például én is imádok tűzforró vízben órákig ázni, vagy szenvedélyesen szeretem az összesfajta csokoládét. Ezek mondjuk elég általános dolgok, nem is lepődtem meg túlságosan, annál inkább, amikor rájöttem, hogy a kedvenc szendvedélyeit is örömmel űzöm.

Amikor kislány voltam, szinte minden ruhám anyukám varrta, nagyszerűek voltak, kreatívak, divatosak és egyediek, egytől-egyig imádtam őket - hasonlóan a szintén DIY farsangi jelmezekkel, amikkel mindig nyertem a suliban a jelmezversenyeken. 
Úgy másfél éve rajtam is kitört a varrogatásláz, csináltam magamnak pólót, táskát, kijavítgattam az összes hibás ruhadarabot, amit itthon találtunk, bevarrtam a párom nadrágjait - de ennél nagyobb projektbe egyelőre nem kezdtem, mivel friss háztartás lévén varrógépünk még nincsen.

Anyám a férfimunkának mondott dolgokért is lelkesedik, saját kezével csinált bontott téglából konyhapultot, vésővel szedte fel a járólapot, és cserélte ki vadonat újra, ajtót készített, műmennyezetet pácolt, lámpát szerelt fel - szóval otthon épített nekünk. Egészen tegnap estig azt hittem, hogy erre bennem aztán igazán nincs ingerencia, mert  bár emlékszem, hogy amikor kilazult a törülközőtartó a fürdőszobánkban, és a párom éppen nem ért rá (legalább két hétig) megcsinálni, fogtam a ragasztót és a hobbikalapácsot, tiplit ragadtam és  miután a kérdéses törülközőtartó újra stabilan állt a helyén, jól megfigyelhető megszállottsággal járkáltam körbe az egész lakást kilazult csavarok után kutatva.
De ezzel ki is merült az ezirányú tevékenységem, amikor a csap alul szivárogni kezdett, már kistányérnyi szemekkel ültem a földön, ámulattal figyelve a férfiembert (a páromat), aki megjavítja.
Aztán tegnap, amikor éppen egy durva másnaposságot kiheverendő nekiálltam posztokat keresgélni az új blogomhoz, hogy, hogy nem, kilyukadtam Kata Kicsi Házában, ahol leginkább lomizásból mentett régi bútorok újászületéséről olvasgattam, de azt hajnali ötig, falva a betűket. Mikor már leragadt a szemem a fáradtságtól, még sokáig forgolódtam, és agyaltam, hogy a saját fa színű, egyszerű bútorainkból hogyan lesz majd olyan habos csodás otthonos kreáció, amit elképzelek. Sajnos varrógéphez hasonlatosan barkácsszerszámoknak is híján vagyunk, két vészhelyzet-esetére csavarhúzón kívül semmi nincs itthon (szöget üres üvegek aljával verek be), ezért egyelőre csak álmodozom, de van egy olyan érzésem, hogy mire végigolvasom Kata blogját, már legalább egy vödör festék és némi bútormatrica boldog tulajdonosa leszek.